Orosháza testvérvárosokban gazdag és velük jó kapcsolatot is ápol városunk. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy hivatalosan a napokban gazdagodunk/tunk még eggyel. Kapcsolataink aktívak, küldöttségek utaznak ide hozzánk, vagy épp az orosházi delegációk és a kulturális életünk szereplői mennek vendégségbe a romániai Tusnádfürdőre vagy Nagykárolyba, esetleg a kínai Panjinba vagy épp a finnországi Kuusankoskiba. Megítélésem szerint az abszolút első a zombaiak baráti kapcsolata. (Ez meg is érthető, hiszen a hitüket féltő zombai jobbágyok telepítették újra Orosházát.) Az Oros-haza Baráti Körrel ezért is szerveztünk egy hétvégi kirándulást „őseinkhez”. Az ideje pedig mindenképpen ideális volt, ugyanis 2008-ban a Zombai Szüreti Napra látogatott el lokálpatrióta egyesületünk 14 fős küldöttsége.
Szüreti felvonulás után, a néptáncosok műsora alatt határozott léptekkel odajött hozzám egy hölgy. Látta, hogy Oros-haza Baráti Körös pólóban virítok, és városunk zászlaját fogom. Elmondta, hogy ismer valakit Orosházán, bár már rég nem beszélt vele. Közhelyesen gondoltam ilyen ez a rohanó világ. Egy-két évente beszélünk a régi, távoli ismerősökkel. De Teréz, az egykori zombai lakos nem engedte, hogy kibontsam ezt a gondolatsort. Folytatta, hogy ő 40 évről beszél…
Ekkor kezdett aztán igazán érdekelni a történet. Terike elmondta, hogy régen, mikor az iskolában tanultak írni, levelezni, akkor gyakorlásként a diákok kölcsönösen kaptak egy-egy címet. Ő Farkas Ibolyát kapta, akivel találkozott korábban személyesen is, de a már említett évek elszakították őket egymástól. Elmondta azt is, hogy az újbóli kapcsolatfelvételt nehezítette, hogy férjezett nevét használja és el is költözött egykori lakhelyéről egy másik Tolna megyei településre, mégpedig Tevelre. Szóval, ha Ibolya küldött neki az évek során levelet, azt nem kapta meg. Ő nem küldött ide már jóideje semmilyen postai küldeményt, mert bizonytalan volt a csomag sorsában, abban, hogy létezik-e még a cím.
Kértem, hogy mondjon valamit erről az Ibolyáról. Ő elkezdte mesélni a közös történeteiket és azt, hogy a Fecske utcában lakott, van lánytestvére, az édesapját pedig Sándornak hívják. De már régóta nem tud róluk semmit, kíváncsi lenne, hogyan élnek most. Erre én felajánlottam neki, hogy szívesen utána járok a dolognak, hogy mi van ezzel az orosházi családdal. Kapott is az alkalmon, és a nála lévő négyzetrácsos füzetből hasított ki egy fél lapot. Ráírta az Ő régi zombai elérhetőségeit, lánykori nevét, és a mostani adatait is megadta. Megígértem: kézbe veszem az ügyet.
Hazaérkeztünk, és már kinéztem magamnak azt az időszakot, mikor lesz rá időm, hogy felkeressem Ibolyáékat. Közben persze fejben tervezgettem. Utána jártam, hogy merre van a Fecske utca és megterveztem azt is, hogy mint egy fifikás újságíró megkörnyékezem őket, és szenzációhajhász módon leleplezem azt, hogy véges az emberi memória. „Vagdalózok” a már megszerzett információkkal és Ibolya eszébe juttatom az egykori barátnőt, mert hát a negyven év az negyven év.
El is mentem a megadott címre. Egy idősebb hölgy, aki ajtót nyitott mondta, hogy már elköltözött az, akit keresek. Beszélgetésbe elegyedtünk. Kiderült, hogy ő Ibolya édesanyja. A témára is kitértem, hogy mi okból kerestem fel őket. Mondtam, hogy Zombán voltam, és találkoztam egy olyan személlyel, aki levelezett a lányával. Az hölgy egyből rávágta, hogy Terike. (Gondoltam magamban ennyit az olyan keresztkérdéseimről, hogy ismer-e egy bizonyos Jakab Terézt? A feladványra pedig ezzel szerettem volna rávezetni: És ha azt mondom, hogy 40 évvel ezelőtt a nevét is leírta?
Szóval ezek a kérdések nem is hangoztak el.) Mosolyogva mondta, hogy ha olvasnak vagy hallanak testvértelepülésünkről, akkor szinte mindig eszükbe jut a Jakab család. Felidézte, hogy ’69-ben találkoztak utoljára, de erről inkább beszéljek majd a lányával. Mégiscsak ő jobban tudja a dolgokat, ezért meg is adta a számát. Rá körülbelül egy órára már be is jelentkeztem nála telefonon. Itt sem sikerült titokzatosnak maradnom, mert felismerte az egykori levelezőpartner nevét. Megbeszéltük, hogy másnap felhívom, hogy találkozzak vele személyesen, és hogy elvigyem neki Terike üdvözletét és új címét.
A találkozó előtti időt kihasználtam. Az emlékeket előhívó kérdéseken már nem kellett gondolkodnom, ezért jutott idő egy kis meglepetésre. Bementem az egyik könyvesboltba és vettem két képeslapot. Az egyiken Orosháza, a másikon pedig Gyopárosfürdő hangulatát felidéző képösszeállítás volt. Ezt a kis ajándékot azzal a nem titkolt szándékkal vittem, beindítsam a két régi ismerős közötti levelezést.
El is mondtam Ibolyának és élettársának Lajosnak, hogy a lapok mi célt szolgálnak. Mondták, hogy biztos felveszik a kapcsolatot a gyerekkori baráttal, köszönik a kedvességet. Utolsó információjuk az volt Terikéről, hogy megházasodott. Akkor még egy esküvői képet is küldött el a Farkas családnak. Ezeket már egy kávé mellett beszélgetve tudtam meg, mint azt is, hogy Ibolya 1973-ban végezte el a nyolcadik osztályt. Ennek azért van jelentősége, mert még a Zombai utcai iskolába járt, amikor létrejött ez a levelezős kapcsolat.
Megerősítette, hogy az iskolában adták nekik címeket, hogy levelezhetnek. Ibolya már nem emlékszik, hogy milyen apropója volt ennek a levelező program beindításának, de örültek akkor neki, hogy más városbelieket is megismernek. (Egyébként Ibolya még Jugoszláviába is írt rendszeresen, de az a kapcsolat is megszakadt. Mondtam neki, hogy kicsi volt annak az esélye, hogy én ilyen sikeresen felgöngyölítem ezt az ügyet. De a „jugó” kapcsolat felélesztésére részemről már tényleg kevés sansz van…)
A fentiek megbeszélése után már kötetlenebbül beszélgettünk a mindennapos dolgainkról, terveinkről. Mivel közeledett a szombati ebéd ideje megköszöntem a kávét és hosszú levelezést kívánva köszöntem el új ismerőseimtől.
Azóta nem találkoztam a Farkas család egyetlen tagjával sem, így nem tudom, hogy a kapcsolat létre jött-e. Sajnos mostanában nincs is időm felkeresni Ibolyáékat, de mindenképp szeretnék még egy bejegyzést készíteni -talán az egy éves évfordulón-, mégpedig arról, hogy sikeresen folytatódik-e a negyven éves levelezős kapcsolat.
Mindenesetre azért elgondolkodtató ez a régi levelezés. A 40 évvel ezelőttiekre boldogan gondolnak egyaránt Békés és Tolna megyében, s mikor meghallják a gyermekkori ismerőseik lakhelyének nevét egyből az ottani élményekre és a másikra gondolnak. Hát igen, időt állóbbak a személyes élmények, mint az újságban feladott turisztikai reklámok…
