Károlyi Fülöp Béla
Amadeus kávéház c novelláskötetből való írás
Az ember élete olyan, mint a világ léte. Tele van hasznos de leginkább haszontalan dolgok, cselekvések sorozatával. Ám mindennek ott és akkor, lehet értelme is. Úgy hisszük, hogy ott és akkor, éppen azt kellett tenni.A mi életünk az örök bolyongás.
Fent vagyunk a Hegyen, a nagy Hegyen, s onnan nézünk szerteszét. Ez a Hegy az „öröklét hegye”, a Kárpátok koszorúja, amely számomra a Szentföld, ahol őseim éltek, ahonnan elindultam, hogy megéljek egy életet, ami számomra elrendeltetett. Innen nincsen messze a Vereckei-hágó sem, ha most hirtelen sasmadár lennék, talán jó órányi szárnyalás után ott is lennék. De még csak lélekben jártam ott. Pedig sokfele jártam, aztán vittem magammal tanítványaimat, családomat, hogy azt a különös érzést, kötődést, töltést átsugározzam. Mert én mindig égek, égek ezért a földért, égek ezért a nyelvért, amit talán – talán ismerek. Ezen a nyelven gondolkodom, álmodom, ezen kísértett meg az örökkévalóság látványa, amikor majdnem átléptem a végtelenbe.
Itt vagyunk most is fent a hegyen, nézzük a zúgó fenyvesek hajladozó tetejét, gombát keresünk a fák tövén, megmártózunk a zengő patakok vizében, s magunkba szívjuk a zenét, a végtelen dallamot, amelyet onnan keletről hoztunk magunkkal a végtelen síkságról vagy talán inkább, és mégis az Urálon túli tájakról. Ezek a dallamok olyanok, mint ahogyan bömböl a szél a végtelen pusztán, mélyen zeng a torkunkban sejtelmesen és titokzatosan, csak a hangszalagok rezegnek, dorombolnak, mint az ázsiai végtelen erdők titkokkal és félhomállyal teli világa. Belőlem nem tudtak kiapadni e dallamok forrásai, néha álmaimat is ezek kísérik, s olyankor lebegtetnek a végtelenségben a hegyek fölött, a síkságok fölött. Élnek bennem a dallamok, és ezt akarom megtanítani, mert e dalok ( amelyek az életünk, magyarságunk végtelen szimfóniái, amely egy népet éltetett immár háromezer éve talán), a mindenünk. Nincsen más kincsünk, csak a végtelen töprengés, bölcselkedés létünk csodáján. Isteni elrendelés ez, talán mi is kiválasztottak vagyunk a sokak közül, hogy példázatot adjunk. Pedig sokszor tévelyegtünk. Azt hittük, hogy hódító kardunk, rettegett hírünk az, ami nekünk a fontos. Pedig tévedtünk. Nem nyertünk soha, csak veszítettünk. Birtokaink kétharmada elveszett, s halottaink száma csak nőtt. Akikről tudunk, azok neve ott van a templomainkban felvésve a márványtáblára, de hol vannak azok a nevek, akik elmentek csak úgy a világba, mert itt nem boldogultak. Nem boldogultak a butaság, a kicsinyesség, a zsarnokság, a tudatlanság miatt. Értékeikkel aztán nem minket, hanem másokat gazdagítottak, s mi maradtunk valahol….
Fent vagyunk a Hegyen, onnan nézünk szerteszét. Az unokáim egyszerre csak rámszólnak:
- De, Tataa!… Orosháza merre van?… Mutasd meg, hogy lássuk! Mert mi ott lakunk. Ott van a „haza”? – kérdezi Saci.
- Nem haza, hanem háza! – mondja a másik, Réka.
- Kicsinykét vitatkoznak, hogy mi a háza és a haza.
- Nem azt mondjuk, hogy Oroshaza, hanem Orosháza . Az nem mindegy – magyarázza Saci.
- Jó, jó, de akkor is nekem van igazam, mert a haza és a háza az más – próbál érvelni a maga logikájával Réka.
Milyen érdekes és megfoghatatlan nagy igazságokat mondtak ki. Lám nyelvünk bölcsessége, és a gyermeki okosság, amely rájött a két szó hasonlóságára és különbségére. Egy pillanatra el is töprengek, hogy meg tudom-e magyarázni nekik a két szó hasonló és különböző jelentését, pedig a kettő néha egybe is esik. És merengve gondolok erre a szép új névre, melyet ők alkottak, a kis filozófusok, hogy OROSHAZA. Ebben benne van a haza és a ház is. Benne van múltunk és jelenünk. Nekik a haza és a háza ez a város már, amit valamennyien OROSHÁZÁNAK hívunk. Zseniális ez a felfedezés, ez a bölcsesség. Ízlelgetném, de nem hagynak…
- Orosháza? Orosháza messze van innen…
- Hát messze! – mondom mélázva én, mert nem csupán távolságról van szó, hanem sokkal többről: a szellemről. De nincs időm, mert rá is vágják mindketten:
- Mi most a hazában vagyunk? Mert, hát itt nincs Orosháza…
Zavarba hoztak. Hogy is mondjam meg, hogy nekem ez itt, ez a föld, ez a táj a hegyekkel, erdőkkel, a sík vidékkel, az Érmellékkel, a Gutinnal, Nagybányával, Koltóval, és Érmindszenttel, Nagykárollyal és Kolozsvárral az egész Erdéllyel a haza is, de amikor hazamegyünk Orosházára, akkor nekem az is haza, és most már nekem is Oroshaza. Szégyellem, mert ezt már nem tudom megmagyarázni, kevés a tudásom… Csak érzések vannak bennem, de most itt nem tudom elmondani.
- Mutasd meg, akkor merre van Orosháza, mert aztán oda megyünk haza – kérték mindketten.
- Orosháza? Az ott van, amerre a Nap lenyugszik… Ott az Alföld déli részén, ahol van a házunk – mondom, de még be sem fejeztem, mire újabb kérdést tesznek fel:
- Ott van Orosnak a háza? És ki volt Oros?
- Oros ? Őt nem ismerjük! – mondtam. – Csak a neve maradt fenn… Mondjuk úgy, hogy névadó bácsi volt, egy olyan ember, aki a honfoglalókkal jöhetett, és letelepedett itt ezen a vidéken, majd magának és családjának valamint minden népének házat épített
- Mikor volt ez?
- Bizony, bizony nagyon régen. Olyan régen, hogy akkor még nem írtak rendszeresen az emberek, nem is jártak iskolába, csak nagyon kevesen. A név is a véletlen folytán maradt fenn, mert egy összeíráskor lejegyezték. S lám az írás életet adott a névnek, halhatatlanná tette az Oros nemzetséget. Azóta is büszkén viseli lakóhelyünk, ezt a szép nevet
- Akkor Oros is honalapító volt, mint Árpád? – jött az újabb kérdés.
- Olyas…, csak ő nem is gondolta ezt, hiszen mindössze egy házat épített családjának, Árpád pedig hazát… – mondtam.
- De mégis honépítő?- mondta Saci.
- Nem honépítő, hanem házépítő, mint apa és anya, meg Tata és Mama, akik mind építettek házat – tette hozzá a maga kis bölcsességét Réka.
- Hát persze! Mert előbb mindenki házat épít, hogy legyen hol laknia – folytatta Saci.
- Úgy van! – mondtam én. – Így épült fel Orosháza, így épült a haza… – folytattam a magyarázkodást, talán kicsit esetlenül, mert a kérdések mindenképpen bölcsebbek és filozofikusabbak voltak, mint az én tudásom.
Ezzel a kíváncsiságuk elcsitult egy időre, bár még sokat beszélgettünk az alföldi vidékről és hegyekről, s mire délután lett, ott már láttuk, hogy merre a nap lemenőbben, s úgy hirtelen felkiáltottunk: Orosháza arra van. Oda megyünk haza, s megint egy töprengős kérdés röppent fel: Most itt van itthon, s ott van otthon. Ha hazamegyünk ott lesz az itthon, s itt lesz messze, határon túl az otthon. Ilyen a sorsunk, minden olyan bonyolult, vagy mégis egyszerű, csak érteni kell?
De ki érti! Szakad ki belőlem az öntudatlan felkiáltás, pedig én mégis értem, de ők?… S vajon mire megértenék, lesz-e alkalom erről beszélgetni? Csak kérdések, sóhajtások, remények és reménytelenségek áradata kavarog bennem, mint a nagy eső után megduzzadt hegyipatak áradó zuhataga.
(2003)
